Életem nagy eszméje - Ő maga. Ha minden egyéb elpusztul, és Ő megmarad, én is tovább élek.
Ha minden egyéb megmarad, és ő megsemmisül, hatalmas idegenné változik a világegyetem.
Nem érezném, hogy a része vagyok.
(Charlotte Bronte)
...belépés...
A szerelem valláserkölcsi felfogásának alapja, hogy Isten vagy az istenek meghatározzák, miként kell cselekedniük az embereknek. Általában a bűn egyben lázadás is, szembefordulás, kiválás a létet meghatározó közösségből. A bűnbocsánat Isten és a megsértett csoport képviselőjének együttes gesztusa, amellyel a tett következmények nélkülivé válik. Ennek a különféle vallások más-más feltételét ismerik. Az állam és az egyház eltávolodása segítette elő a mai erkölcsi normarendszer kialakulását.A szerelmesek viselkedésében meghatározó szerepe van a közvéleménynek. A család, a rokonság, az iskola, a média olyan állandó ellenőrző tevékenységet folytat, amely mindenkit kapcsolatának folyamatos felülvizsgálatára kényszerít. A szerelmesek szinte mindig szembetalálják magukat a közvéleménnyel, mert minél szorosabb a kapcsolatuk, az annál nagyobb kihívást jelent a közösség számára. Ezt viszont ellensúlyozhatja saját belső harmóniájuk.
A szerelem fogalmának alakulása az időben
A szerelem élményének és rögzítésének története egyidős a vallásos világkép kialakulásával. Mivel a szerelmes "nem normálisan" viselkedik, ezért kezdetben a szerelmet valamely, később pontosan definiált isten "büntetésének" tartották (Ámor nyila eltalálta). Ez általában váratlanul éri az egyént, s ha nem tesz ellene, a közösség kilöki magából. (Az archaikus történetekben a szerelem mindig negatív jelentésű volt!)
Eroszt ábrázoló szobor az i.e. 3. századbólA korai orvosok (pl. Hippokrátész) megpróbálták ésszerűen megmagyarázni a szerelmet, illetve a szerelmes viselkedését. Átok helyett betegségnek tekintették, és különböző gyógymódokat találtak ki ellene. Ez már fontos változás volt, mert a közösségben immár nem a kirekesztés, hanem a megértés és a közösségbe való visszatérés elősegítése lett a cél.
Korszakhatárnak tekinthető Catullus, az i.e. I. században élt római költő műveiben először megjelenő változás. A római embereszmény szerint a közéleti szféra alárendeltje volt a magánéleti szférának. Catullus a 60-as években került Rómába, ahol a felső tízezer aranyifjainak életét élte. Itt jött rá, hogy a napi politika és az önfenntartási ösztön megkérdőjelezte az addigi római értékrendet. Szerinte az egyetlen érték az élet minden területére kiterjedő monogámia, a halálig tartó szerelem vállalása. Sajnos szerelme, Lesbia viszont nem osztotta a költő álláspontját, és nem akarta az új elvnek alárendelni az életét.
A középkorban a teológia egyértelműen elutasította a szerelmet. A házasságon belül már nem ítélte el, de ott is a szeretetet állította előtérbe. Általános volt a monogámia és a gyönyörök elfojtása, a szerelem csak a nőrablások és az ágyasság elítélt intézményén belül jelent meg. A szerelem azért volt bűn, mert ellenkezett a hittel, hiszen a szeretett lény elhomályosíthatta Istent, és a szerelmes kétségbe vonhatta annak a társadalomnak az értékrendjét, amely gátolta a szerelem kiteljesedését.
A reneszánsz korban szélesebb értelemben is megváltozott az emberek közötti viszony megítélése. 1319-ben jelent meg a pestis, az 1348-49-es járvány például Európa népességének egyharmadát elpusztította. A gondoskodó Istent a szeszélyes szerencse váltotta fel. Megjelent az önkéntes, kölcsönös érzékiség, mint sajátos szabadságérzés, amely igazolta a méltatlan partner megcsalását is!
A Nagy Szerelmet ma is gyakran hívjuk romantikus szerelemnek. A romantikus kor szerzői nagy meggyőző erővel rendelkeztek, és a romantikus nagy érzések miatt akkoriban sok barátság is megromlott. A szerzőket a magánemberek is követni igyekeztek, a múlt századi nagy önmegvalósítók a gazdagságot és az egzisztenciát a szerelmüknek is igyekeztek megteremteni. A romantikus szerelmesek szerelmüket a közösségben akarják átélni, hátha ezzel a közösség is javul, boldogabb lesz, sőt, a filozófusok szerint a szerelem a magánéleti létharmónia alapja. A szerelem ösztönző hatású mind az egyénre, mind a közösségre.
A századfordulóra a szerelem teljességének igénye helyett a szexualitás került előtérbe, illetve a pszichológia és a szociológia a tudományosság igényét hozta. A XX. században lényegében ugyanez az értelmezés maradt fenn, de a szexualitás már nem domináns, fontosabb a másik társsá emelkedése. A női egyenjogúsággal és a demokratizálódással a férfi-nő kapcsolat nő-férfi kapcsolattá alakult, és a választás inkább válogatássá lett.